Ferenc pápa nagyon időszerűnek és szükségesnek gondolta, hogy ennek az esztendőnek a végén megnyissa minden hívő ember számára az Irgalmasság évét. Erre az alkalomra egyetemes, mindenki számára érthető szép szimbolikus képet adtak ki. A kép szemléletes  egységbe foglalja a szentév alapgondolatát: „Irgalmasok, mint az Atya”. A kép Jézust mutatja, aki vállára veszi az eltévedt embert, felhasználva az ősegyház egyik nagyon kedvelt Jó Pásztor ábrázolását: Krisztus szeretettel veszi vállaira az elesett embert.

Szépen látszódik a képen, hogy a Jó Pásztor az ember testével lép kapcsolatba, és szeretettel teszi ezt, hogy megváltoztassa az életét. Azonnal szembetűnik egy érdekes mozzanat: a Jó Pásztor végtelen irgalmassággal magára veszi az emberiséget és összesimuló arcuk egyik szeme összekapcsolódik, ezzel a „közös szemmel” együtt látnak: Krisztus az ember szemével lát, az pedig Krisztus szemével. Így minden ember felfedezheti Krisztusban,a saját emberségét és a jövőt, mely reá vár, Krisztus tekintetében szemlélve az Atya szeretetét. Örvendünk tehát, mert megerősít bennünket az a tudat, hogy Isten itt van mellettünk, lehajolt hozzánk, hozzám. Minden elesett ember mellé odaáll Isten, csak fel kell tudnunk rá nézni, a szemeibe tekinteni, hogy segíthessen nekünk.

Az egész jelenet egy mandorla, mandula alakú keretben helyezkedik el, mely mandula formájú fénykoszorú otthonos az ókeresztény és a középkori ikonográfiában, és Krisztus kettős, isteni és emberi természetére utal.

A három ovális koncentrikus kék színű kör, fokozatosan világosodik belülről kifelé indulva, Krisztus mozgására utal, aki kiviszi az embert a bűn és a halál éjszakájából. Másfelől pedig a sötétebb színek mélysége a mindent megbocsátói atyai szeretet végső kifürkészhetetlenségére utal.

Krisztus kezein és lábain a sebhelyek az értünk szeretetből vállalt szenvedése nyomai. Ez a Krisztus erős, képes megtartani a vállán az elesett emberiséget, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Lépteit az Útra helyezi, mert Ő és egyedül Ő ismeri a hazafelé, az irgalmas atyai Ház felé vezető utat.

Isten irgalmas minden emberrel – erre utal a logó, a szentév kapcsán kiadott kép, de egyben feladat is tárul elénk. Hosszú lenne most felsorolni, hogy mi mindennel lehetünk mi olyan „irgalmasok, mint az Atya”. Mindannyiunk életében, és mindig más és más helyzetben jelentkezik az igény, hogy irgalmasok tudjunk lenni a másik emberrel, és hogy velünk is irgalmasok legyenek embertársaink.

Jézus az evangéliumban az ellenségszeretetre szólít fel bennünket. Ellenségeinket szeretni pedig tudjuk, hogy nehéz, és sokszor lehetetlennek látszik. De Jézus nem kér tőlünk lehetetlent. Így szól hozzánk az evangéliumban: „Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhattok érte? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Mert ha azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen hálára számíthattok? Hisz így a bűnösök is tesznek jót. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálát várhattok érte? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanazt visszakapják. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.”. A következő kis történet álljon előttünk akkor, amikor igyekszünk Isten, magunk és mások miatt is irgalmasok lenni, megbocsátani.

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett, mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben. És azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, nem írt nekik többet. Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el… Ott, ahol felnevelkedett és ahol még most is élnek szülei. Szüleinek megírta, hogy ha megbocsátanak, egy jelet kér tőlük. Olyant, melyet jól lát az autóbuszból… Ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha nem látja ezt a jelet, nem száll le az autóbuszról, és örökre eltávozik életükből. Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert kinézni az ablakon. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot. Útitársa végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

– Cseréljünk helyet! Majd én figyelek az ablakból.

Alig néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk. Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk. Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

Bruno Ferrero nyomán

Járjunk az irgalmasság iskolájába

Böjte Csaba ferences szerzetes atya az irgalmasság szent évében az általa nevelt árva gyermekekkel együtt kitalálta, hogy megnyitnak egy új iskolát, az irgalmasság iskoláját. Ebben az iskolában tanulhatunk és házi feladatot is kapunk. „Legyetek irgalmasok, mint a mennyei Atya” – ez a teendő, feladat mindannyiunknak. Jézus miről is beszélt az irgalmasság kapcsán? Mit kell tennünk, hogy irgalmasok legyünk? Az utolsó ítéletről, arról a pillanatról, amikor mindannyiunk megjelenik Isten színe előtt, hogy elvegye jutalmát, amiért földi életében megdolgozott, Jézus így beszél: „Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, és ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, és nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem: és ti nem látogattatok meg engem!” Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25,31-46)

Jézus a mi tanítónk, rá figyelünk, és bízunk a szavában, elhisszük, hogy amit mond, az úgy lesz, jóban és rosszban egyaránt. És miért legyünk irgalmasok, mert hozzánk is az a mennyei Atya. Irgalmasnak lenni annyit tesz, mint a másikhoz szeretettel odafordulni. Nagyon fontos. Nagyon fontos, hogy a mi világunkban, 2016-ban, ahol annyi a magányos, magának élő, magamutogató ember, újra egymásra találjunk, odaforduljunk a másik emberhez. Jézus 7 dolgot, 7 problémát sorol fel az irgalmasság tetteiként, de nyilvánvaló, hogy ennél sokkal több azoknak a gondoknak a száma, amiben sokszor és sokan szenvedünk.

Éhes emberekkel sokszor találkozunk. Itt helyben is akadnak éhező emberek, akiknek segíthetünk a környezetünkben, de az Egyház Charitas szervezetén keresztül évente többször is rendszeresen támogatja a rászoruló embereket, családokat élelmiszeradományokkal. Nekünk mélykútiaknak különösen is kedves szentünk Árpádházi Szent Erzsébet, egyik templomunk védőszentje, akire feltekintünk, és követhetjük példáját, hiszen az adakozó szeretet különös szentje ő. Az éhezés nem csak testi, hanem sokszor lelki formában is felüti a fejét. Éhezünk a szeretetre, arra, hogy valaki meglátogasson, valaki hozzám szóljon, valaki megsimogassa a kezem, meghallgasson, segítsen kimenni a bajból. Jézus példáját követve – aki sokszor látta el az éhező embereket élelemmel, lelki táplálékkal – tudjunk másokat tápláló emberekké válni. Szoktuk mondani egymásnak a családban, „zabálnivaló”, „úgy szeretlek, majd megeszlek”. Jézus nem csak beszél a szeretetről, hanem maga is szeret; kenyeret szaporít, növeli a halfogást, feltámadása után maga készít vacsorát tanítványainak, és nem utolsósorban az utolsó vacsorán önmagát adja oda a kenyér színe alatt, hogy megegyük. Vannak olyanok az életünkben, akik arra éheznek, hogy megbocsássunk nekik, felhívjuk telefonon, és érdeklődjünk, hogy-hogy van, vagy szeretettel figyelmeztessük, ha rossz úron jár. Adja az Úr, hogy tudjuk mások testi és lelki éhségét csillapítani.

Egyszer túrázni voltunk valamikori gimnazista osztálytársaimmal, és az erdőben nem akadt víz, sem patak, sem kút. A mi vizünk pedig elfogyott. Hihetetlenül jól esett az, amikor az első adandó helyen meghívott bennünket egyik osztálytársam egy üdítőre. Jézus a kánai mennyezőn látva az ünneplő népe hiányos borkészletét, jó cselekedve a vízből bor lett azért, hogy az öröm méltó legyen. Sokszor egy üdítő, egy jó pofa sör, vagy egy kellemes kávé nagy ajándék lehet a másiknak, és főleg azért, mert ebben az italban benne van a meghívó is, az, aki adja, jó lélekkel szeretettel és közben igazán találkozunk is. A mi világunk a számítógép világa, melyben nem találkozunk személyesen egymással. Az, amikor leülünk a házastársunkkal, családunkkal, barátainkkal, munkatársainkkal közösen egy italt meginni, közösséggé formál bennünket, bizonyos értelemben eggyé válunk, és ami szintén fontos, hogy odafigyelünk egymásra. Jézus, amikor a kereszten függött ezt mondta: „Szomjazom”. Szomjazott, és volt olyan jó szívű katona, aki csillapította Jézus szomját. Jézus szomjazik, szomjazott emberileg a kereszten, és szomjazza mind a mai napig a mi szeretetünket, figyelmünket.

Most az irgalmasság testi cselekedetei közül az éhezők és szomjazók megsegítésére figyeltünk oda, és csodálkoztunk rá. Adja az Úr, hogy a következő hónapban tudjuk csillapítani éhező és szomjazó embertársaink ínségét.

Betegeket meglátogatni

Jézus életéből tudjuk, hogy nem egy alkalommal tett gyógyító csodát. Tudta azt, hogy az embernek nagy szüksége van az egészségre. Szoktuk mondani, hogy csak egészség legyen, akkor minden megvan. De Jézus azt is tudta, hogy a testi egészségnél fontosabb a lelki épség, hogy lelkileg egészek legyünk. Amikor Jézus gyógyít, személyesen érinti meg a betegeket, találkozik velük. Ez az, amit mi is el tudunk Jézustól lesni, ha nem is a gyógyítást, de a jelenlétet, a részvétet igen. Egy beteg ágyánál lehet, hogy nem tehetünk sokmindent, de jelen tudunk lenni, és ez a fontos, és gyógyulást is eredményezhet.

Nem azért járunk kórházakba, idősek otthonába, mert az annyira kényelmes, kellemes nekünk. Nekünk nem az, de azzá válhat onnantól kezdve, hogy tudatosan jót akarva megyünk el oda. Az, amit jelenlétünkkel, mosolyunkkal, vigasztalásunkkal, támogatásunkkal magunkkal viszünk, már elég. Higgyük el, hogy a mosoly és kedvesség valóban fél egészség.

Betegeket meglátogatni. Egy középkorú tanyasi házaspárhoz hívtak ki, hogy beszélgessek velük. Nagyon örültek, és nem győztek hálálkodni azért, hogy kimentem hozzájuk. Az már sokat jelentett nekik, hogy jelen voltam egyszerű, szenvedő életükben.

Budapesten egyik vezető beosztású paptestvérem tolókocsiban élő testvérét vittük mi kispapok rendszeresen sétálni a Kerepesi temetőbe. Én hetente egyszer sétáltam vele, tolva őt kb 2 órán keresztül. Ennek a hölgynek a társaságában én magam is erősödtem, erőt vettem arra, hogy a nehézségeimet ne ódázzam el, hanem tudjak rajtuk felülkerekedni. Amikor betegeket látogatunk meg, mi is gazdagodunk!

Hivatásomból fakad, hogy sok elsőpéntekes beteget látogattam már. Sokszor ugyanazt a történetet mondták el, szinte már én is fejből tudtam az elhangzottakat, de mégis, mindig egy kicsit másképp, és erőt adva tudtam velük együtt lenni. Ne menjen még atya, olyan jó, hogy eljön mindig, és nem kell egyedül lennem. Menjünk el az idős beteg embereket meglátogatni, mert nagy ajándék ez a számukra!

Amikor valaki a családomból beteg, tudjak vele türelmes, elnéző és ugyanakkor segítőkész is lenni? Nagy dolog ez, és erre tudatosan is kell készülni. Nem jön csak úgy magától. Kérdezzem meg idős hozzátartozóimat, hogy-hogy vannak, milyük fáj, miben tudunk nekik segíteni? Egy kérdés is sokat számít már! Legyünk készségesek abban is, hogyha segítségre szorulnak, akkor ránk számíthassanak is.

És még egy példa a betegekkel való törődésre. Több káplános helyemen is volt kórház, ahová heti rendszerességgel jártam. A betegek különböző féleképpen reagáltak, kaptam hideget és meleget is, de voltak nagyon szép emlékeim is. Szívesen gondolok itt azokra, akik a Jó Istennel kibékülve akartak eltávozni ebből az életből, és sokan a magányos szenvedésükben szeretetet kaptak a látogatásom által. Mindazok, elsősorban asszonyok, akik segítkeztek nekünk a kórházakban a vallási igényeket felmérni sokszor örömmel tértek haza, mert szerethették a betegeket. Adja az Úr, hogy a betegekben is Őt magát szolgáljuk. Nagyböjti énekünkben szerepel Jézusra alkalmazva: „betegekért betegültél”. Ezt a beteg Jézust tudjuk szolgálni minden beteg testvérünkben.

A börtönben levőket felkeresni

Sokan talán még nem is jártunk börtönben, mert nem kellett odamennünk, sem bűneink, sem munkánk, sem kapcsolataink nem követelték ezt meg. Mégis valamit jelent számunkra is ez a kérése Jézusnak: látogassuk meg a foglyokat.

Ha Jézusról nem is beszél az evangélium úgy, mint börtönbe ellátogató személyről, de tudjuk azt, hogy őt magát is elítélték és ott a kereszten a jobb latornak, az elítéltnek megbocsátott, és a paradicsomot ígérte meg neki.

Fogolynak lenni kétféleképpen lehet: börtönviselve és minden más fogságában levedzve. Szent XXIII. János pápáról készült egy film „A jó pápa” címmel. Ebben János pápa szenteste napján ellátogat egy római börtönbe, hogy ott a foglyokat megerősítse abban, hogy ők is szerethetőek, és őket is várják otthon szeretteik. Ez a gesztus hihetetlen erőt és hitet adott a foglyoknak. Nekünk talán nincs ilyen lehetőségünk, nem tudunk börtönbe eljutni, de akkor keressünk olyan foglyokat, akik mellettünk élnek, látszólag szabadok, de valójában raboskodó egyének.

Bosco Szent János életének is van egy kedves epizódja. Toronto városának börtönébe megy el, hogy ott beszélgessen a fiatal rabokkal. Kigúnyolják, megvetik. Ő felajánlja nekik – és el is intézi a börtön igazgatójánál – hogy kiviszi kirándulni a börtönből. Amikor már igyekeztek vissza a börtönbe, akkor vette észre, hogy kettő rab hiányzik, megijedt, hogy ebből neki is komoly baja esik majd. De amíg a többség visszaért, a két elszökött fiú is megérkezett a börtön bejáratához. Don Bosco hitt abban, amire tanította is övéit, szeretettel, türelemmel megváltoztatható a legnagyobb bűnös is.

A mi világunk gyakran tartja fogva sok embertársunkat, megkötöz, és nehéz szabadulni a karmai közül. Jézus a bűn, a pénz, a betegség rabságában sínylődő szerencsétleneket magához emelte és átölelte. Mária Magdolnából hét ördögöt űzött ki, hogy szabad lehessen, Mátét, a vámost, a pénz rabságából szabadította ki és tette meg apostollá. Lázárról a halál bilincseit oldotta le. Péter és János apostolt ő szabadította ki a börtönből már feltámadása után. Hány család élete megy rá a különféle rabságokra. A pénz rengeteg ember életét keseríti meg, vagy azért mert sok van, vagy azért, mert kevés. Assisi Szent Ferenc első követői között egyik barátja arról panaszkodik, hogy minél gazdagabb, annál boldogtalanabb. Ferenc azt mondja neki, hogy ez azért van, mert nem tud szabad lenni. Adja el mindenét, és az elajándékozás által lesz gazdaggá majd, és szabaddá.

Amikor szenvedélybeteg családtag, barát van mellettünk, próbáljuk meg őket jobbá szeretni. Egyszer olvastam: „Akkor szeress a legjobban, amikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van rá a legnagyobb szükségem”. Milyen jó lenne ezt mindig a szívünk közepében tartani, hogy amikor az ittas családtag hazaér, át tudjam ölelni, ahelyett, hogy kiabálok vele. Másnap együtt keresnénk a megoldást. Jó lenne megérteni, hogy a börtönviselt, vagy más függőségben szenvedő embertársunk is szerethető, és jobbá szerethető. Ehhez használ bennünket Jézus, hogy a foglyokban is őt szeressük, azt, aki maga is megkötöztetett és megostoroztatott, mint rab, hiszen ő mondotta: „Börtönben voltam és ti felkerestetek”.

Az irgalmasság iskolájába járva III.

Ruhátlanoknak ruhát adni

Egy film – melynek a Szent szív a címe – jómódú főszereplője egy hajadon hölgy, aki csak a cégének él, senki és semmi nem számít ezen kívül. Az élet apró találkozásai: egy hajléktan fiatalember és egy tolvaj kislány lesznek azok, akik megváltoztatják ennek a nőnek a pénzhez és az emberekhez való viszonyát. Rádöbben arra, hogy eddig mennyire vak volt, mennyire baj volt az, hogy nem törődött embertársaival. Életét másokért kezdi el élni. A film zárójelenete az, hogy minden ruhadarabját szétosztja egy aluljáróban.

Igen. Mi hogyan ruházkodunk? Mennyi a szükséges ruha? Van-e fölöslegem? Szoktam-e másoknak ruhát venni, vagy ajándékozni régi darabjaimból. Charitasunk ebben is élen jár. Sok helyen, így városunkban is van kedvezményes ruhaosztás a rászorulóknak. Tudatosan odafigyelve hihetetlen örömet tudunk másoknak szerezni. Nem kell megvárnunk, hogy valaki olyan jöjjön szembe velünk, aki tejesen ruhátlan. Mindig van olyan környezetünkben, akin segíthetünk ilyen szempontból is. Ha valakinek vannak olyan ruhaneműi, melyek még használhatósak, akkor kérjük, hogy a kidobás helyett hozza el a plébániára, valakinek még jó lesz.

Jézusról feljegyzi a Szentírás, hogy egy ruhája volt, és a tanítványait is erre biztatta. Amikor a népet tanította, azt is mondta, hogy akinek két ruhadarabja van, adja oda az egyiket annak, akinek egy sincs. Ezzel arra nevel minket Jézus, hogy egyszerűségre törekedjünk saját ruházkodásunkban.

Hány férfi mondhatja, hogy felesége sokkal több ruhát birtokol, mint ő, és mégsem elég neki. Lehet ez zsörtölődés tárgya, de a kedveskedés eszköze is. Vegyél valami szép ruhadarabot feleségednek, hagy érezze, hogy szereted!

Fiataljaink élnek leginkább a divat világában. „Ilyet hord más is, nekem is ez kell” – lehet a szlogenjük. A szülők feladata, hogy gyermekek ruházkodásában is tudatosan az igényességre és egyszerűségre törekedjenek.

Ministránsok felöltöztetésénél sokszor jól jön egy igényes kéz, mely szépen rendbe szedi a ráncos ruhákat. A templomi ruhák rendbetételénél szintén jól jön az ügyes asszonyi kéz. Régen az oltáregyletekben voltak azok az asszonyok, akik a templom oltáraiért voltak felelősek, terítővel ruházták fel, és virágokkal tették méltóbbá a Jézust jelképező oltárt!

Ruhátlanoknak ruhát adni látjuk, hogy lehetséges és szükséges is. Adja Isten, hogy legyen szemünk és szívünk ilyen formában is segíteni rászoruló embertársainkat.

Halottakat eltemetni

Az utolsó ítéletről szóló beszédében Jézus nem szól a halottak eltemetéséről. Valamiféleképpen az Egyház mégis úgy tartja, hogy hallottaink eltemetése is erényes életünk része. Jézus életének megható eseménye volt, hogy amikor levették testét a keresztfáról, Arimateai József és Nikodémus temették el. Az ő példájuk áll ellőttünk akkor, amikor arra gondolunk, hogy halottainkat temessük el.

A mi világunk ezt sem tartja egyértelmű dolognak, akárcsak a házasság intézményét, a nemek Isten adta voltát, és lehetne folytatni a sort. Ma nem egyértelmű, hogy a halottakat eltemetjük. Sokszor nem csak a magányos emberektől sajnálják a végtisztesség megadását, de egyre több családban is dívik az a szokás, hogy a halottakat nem temetik el. Egy vidéki magányos idős ember eltartói, miután meghalt az eltartott személy, elhamvasztatták, urnáját feltörték, hamvait egy lepedőbe szórták és úgy ásták el hamvait a kert sarkában. A végtisztesség, és annak biztosítása, hogy az elhunyt méltó helyen és méltó módon pihenhessen, minden embernek jár. Erre szolgálnak a temetőink, sírkertjeink, ahol békében várhatják a feltámadás napját elköltözött embertársaink.

Olyan eset is sokszor előfordul, hogy valaki elhunyt hozzátartozóinak hamvait hazaviszi, és egy lakásban él vele. Nemcsak az elhunytnak jobb, ha méltó helyen, az elhunytak között pihen, hanem a még földön élő hozzátartozónak is könnyebb feldogoznia azt, hogy hozzátartozója nincs már mellette. Ilyen esetekben jelentkeznek olyan pszichés betegségek, melyek megzavarják a még itt élő lelki állapotát. Elhunytjaink a temetőben nyugodjanak.

Mindazzal együtt, hogy elhunytjainkat el kell temetnünk, fontos, hogy illő módon tegyük azt. Ne a külső pompa legyen a fontos, hogy minél drágább legyen a temetés, az egyszerű igényesség sokszor többet kifejez gyászunkból és szívünk fájdalmából. Haláleset kapcsán a legtöbb, mit adni tudunk elhunyt szerettünknek, az az imádság. Mi magunk csendesen kérjük Istent, hogy halottunk Nála nyerjen új lakást, másrészt szentmisét mondatva, egyházi temetést szolgáltatva az Egyház imádsága által emlékezzünk rá és búcsúzzunk el tőle. Sokszor hallani, hogy azt kéri az elhunyt még életében, vagy a hozzátartozói kérik, hogy a koszorúkra költött pénzt inkább adják szentmisére, vagy valamilyen konkrét karitatív célra.

Lehetőleg ne művirágot vigyünk szeretteink sírjára. Tartósabb, de méltatlanabb. Egyszer egy műsorban tárgyalták, hogy a műanyag szemét újrahasznosításának egyik terméke a művirág. Élő virágot vigyünk, ne sokat, de élőt, mert ez fejezi ki szeretetünket és hitünket is az örök életben.

Amikor temetésen veszünk részt, imádsággal és csenddel kapcsolódjunk be. Szinte minden temetésen vannak olyanok, akik halkabb, vagy hangosabb beszélgetésükkel zavarják a szertartást és a gyászolók iránt ezzel tiszteletlenséget tanúsítanak. Ha imádkozni nem tudunk, akkor maradjunk csendben, így rójuk le kegyeletünket.

Többek között így engedje az Úr, hogy elhunyt szeretteinket méltó módon tudjuk eltemetni, mindig kifejezve hitünket is: „Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet”.

Az irgalmasság iskolájába járva IV.

Utazókat befogadni

Mindannyian az Egyház gondolkodása szerint úton vagyunk. A középkor embere azt mondta, hogy ő „homo viator”, úton levő ember, és mi itt mai, 21. századi emberek is keresztény hitünkkel igyekszünk így tekinteni magunkra. Úton vagyunk, és erről a meggyőződésről beszél Szent Pál apostol is, amikor azt mondja: „a mi hazánk a mennyben van”, és ebbe a hazába hosszú út vezet. A mennyországba törekszik az ember, mert szíve legmélyén a Jó szolgái vagyunk mindannyian. Hittanórán gyerekekkel beszéltünk az irgalmasság cselekedeteiről, és amikor ahhoz a részhez jutottunk, hogy az utazókat fogadjuk be, visszakérdezett, hogy a migránsokat is? Nyilvánvalóan nem az a mi feladatunk, hogy vadidegen embereket, így például a számunkra idegen, menekült embereket lássunk otthonainkban vendégül, hiszen a mai világban a bizalom sajnos gyenge a másik ember irányába. Hát akkor kikre vonatkoztathatjuk Jézus szavait: fogadjunk be utasokat?

Április 30-án együtt zarándokoltunk el Máriagyűdre – kettő busszal is – , és útközben felidézték a régi emlékeket. Annak idején nem egynapos, hanem többnaposak voltak a zarándoklatok, és ez maga után vonta azt is, hogy szállásokon kellett aludniuk. Milyenek voltak ezek a „szállodák”? – sokszor pajtában, szalma-széna között megnyugodva, vagy sátrakban tértek nyugovóra a kegyhelyre igyekvő őseink. Amikor annak idején a jezsuita szerzetesek által szervezett Szent János Bogár táborban vettem részt több nyáron is, házaknál voltunk elszállásolva, családoknál. Befogadtak bennünket, minden táborlakót. Több évre visszamenőleg ma is tartjuk a kapcsolatot, azért, mert befogadtak.

Befogadni azokat, akik idegenként jelennek meg templomunkban, városunkban. Ez is valamiféleképpen ehhez az irgalmassági cselekedethez tartozik. Aki életünkbe ilyen módon belép, ahhoz tudjunk odalépni, kérdezzük meg tőle, hogy kicsoda, honnan jött, tudunk-e valamiben a segítségére lenni?

Befogadni az életet, azt az életet, melyet a jó Istentől kapunk ajándékba, mint szülők , ez is megbízatásunk. A gyermek ajándék Istentől, és neki tartozunk bemutatni, és Hozzá is vezetjük el gyermekeinket, mint akitől, az életet kapták ajándékba. Azt szeretnénk, hogy Istenhez tartson az életünk útja. A megfogant élet befogadása Egyházunk szerint minden keresztény ember kötelessége, hiszen nem mi vagyunk az élet-halál urai. De akár a befogadás szép cselekedete lehet a mostanság egyre szaporodó meddő házaspárok részéről egy örökbefogadásra váró gyermek befogadása, felnevelése. Segítsen minden magyar családot az Úr, hogy a megfogant életet, az életet be tudják fogadni.

Gimnazistaként Szent Patrik úti imáját nagyon sokszor elimádkoztuk a közös kollégiumi reggeli áhítatunk során. Így hangzik: „Uram, Jézus, járj előttem, ha lankadok, állj mögöttem, pajzsomként lebegj fölöttem, jobbról, balról segíts engem. Mindig téged keresselek, mindig találkozzam veled, minden léptemben szüntelen te, csak te jöjj szembe velem. Te légy szavam a nyelvemen, más szavával te szólj nekem. Minden egyes pillantásom mindenkiben téged lásson. Te légy utam az utamban, utam végén a jutalmam…” Ez az imádság sok oldalról megvilágítja a mi kapcsolatainkat. Be kell tudnunk fogadni a másik embert életünkbe, aki velünk együtt utazik itt a földön, és be kell tudnunk fogadni a köztünk élő Krisztust is, aki azt mondotta: „Aki titeket befogad, engem fogad be”. És hogyan lehetséges a másik ember befogadása? Nyitottsággal. Nyitottnak kell lennünk egymás irányába: meghallgatni, elfogadni, megbocsátani, békét vinni a másik életébe. Nyitni és befogadni. „Te légy szavam a nyelvemen, más szavával te szólj nekem, minden egyes pillantásom, mindenkiben téged lásson”. Így tudjunk befogadókká válni!

Szomorúakat vigasztalni

Ránk, magyarokra azt szokták mondani, hogy az egyik legszomorúbb, legborulátóbb nemzet. Egy felmérés szerint nekünk van a legszomorúbb Himnuszunk. Van ezekben a meglátásokban valami igazság, de nem ez a teljes igazság. Himnuszunk igaz ugyan, hogy első olvasatra szomorú, de szerepel benne az Úrba vetett bizalom is: „Isten áld meg a Magyart jókedvvel; bőséggel”. Ha vágyunk rá, és tiszta szívvel vágyunk rá, akkor részünk is lesz az öröm és jókedv. Másrészt az öröm mindannyiunk feladata is, nem hullik ingyen az ölünkbe. Hány lelki segítő tanácsolja azt, hogy keressük tudatosan az örömöket az életünkben. Meg kell dolgoznunk az örömért! Rengetegszer idézzük a közel 100 esztendős Olofsson Placid bencés atya a Gulág koncentrációs táborban megélt élettapasztalatát. Ott, a halálra szántak közösségében „örömolimpiát” rendeztek, mely abból állt, hogy mindenkinek minél több örömet kellett összeszedni az adott nap végére. Az nyert, aki minél több örömet észrevett, és ezt meg is osztotta mással. Ez adott sokuknak erőt az embertelenségben is a túléléshez. Nagyon fontos, hogy keressük az örömöket, és meg is osszuk másokkal. Közmondásunk is erre bátorít bennünket: „a megosztott bánat, fél bánat, és a megosztott öröm dupla öröm”.

Nagy-nagy hivatása a keresztény embernek megvigasztalni a szomorúakat. Nem közömbösen, vagy még egyet belerúgva kell a másik lent-létére, elesettségére felelnünk, hanem lehetőség szerint emeljük őt fel. Ezt teszi velünk is az Irgalmas mennyei Atya! Egy vicc a beteg családtag ápolása közben, hogy elvegye a keserűség ízét a szenvedés kohójában, egy ölelés az ingerülten hazaérkező családtagnak, a csend ajándéka annak, aki velem lakva hazaérve arra vágyik, egyaránt lehet a vigasztalás eszköze és módja. Biztosan voltak már úgy a kedves testvérek is, hogy valaki mellett csendben ülve is megoldódtak a problémák, valami helyreállt „ott bent”. Sokszor nem is kell különösebbet mondani ahhoz, hogy a szomorkodót megvigasztaljuk, elég, ha csendben mellette vagyunk.

Jézus mennybemenetele előtt megígérte tanítványainak, hogy elküldi nekik a Szentlelket, a Vigasztalót. Sokszor a legnagyobb Vigasztalóról el is feledkezünk. Isten a csendben ott van mellettünk, és készen áll rá, hogy megvigasztaljon. Túrmezei Erzsébet gyönyörű verse világította meg nekem leginkább, hogy mit is jelent Isten csendben történő vigasztalása. Így hangzik a verses imádság:

Most nem sietek,

most nem rohanok,

most nem tervezek,

most nem akarok,

most nem teszek semmit sem,

csak engedem,

hogy szeressen az Isten.

Most megnyugszom most elpihenek

békén, szabadon,

mint gyenge gyerek,

és nem teszek semmit sem,

csak engedem,

hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény

és ölel a csend,

és árad belém,

és újjáteremt,

míg nem teszek semmit sem,

csak engedem,

hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,

másoknak terem,

érik csendesen

erő, győzelem…

ha nem teszek semmit sem,

csak engedem,

hogy szeressen az Isten.

„Ha rátaláltam igéidre, eledelemmé váltak, igéd nekem örömöm és szívem vidámsága lett.” – kiált fel Jeremiás próféta Isten vigasztalásának megtapasztalásakor.

Adja az Úr, hogy mi tudjunk mások vigasztalására lenni és engedjük mi magunk is, hogy a Vigasztaló Isten és a bennünket vigasztalni vágyó embertársunk is működjön életünkben.

Az irgalmasság iskolájába járva V.

Ellenünk vétőknek megbocsátani

Egy középiskolában azt a feladatot kapták a gyerekek, hogy vigyenek be az iskolába magukkal egy cipős dobozt, és tegyenek bele többféle gyümölcsöt. A következő feladat az volt, hogy ezt a dobozt több napon át cipeljék mindenhová magukkal, amerre csak mennek. Mivel nagy meleg volt, a dobozban elkezdtek lágyulni, majd rohadni is a gyümölcsök. Mindez a bűz kellemetlenségét, és a gyümölcsök levének folyását is eredményezte. A tanár rámutatott a gyakorlat lényegére: ha nem bocsátanak meg egymásnak a diákok, akkor hasonló játszódik le a lelkükben is.

Megbocsátani nem egyszerű, és egyáltalán lehetséges-e? Lehetséges! Mi Jézusnak hiszünk, aki arra tanít bennünket a Szentírás szavain keresztül, hogy bocsássunk meg egymásnak. Ha már minden kötél szakad, és nehezen akarunk engedni ennek e kérésnek, akkor jussanak eszünkbe Jézus kereszten ellenségeiért mondott imádságos szavai: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. Jézus példájából látjuk, hogy megbocsátani nem érzelmeink alapján kell, hanem tudatosan, akarva. Azért, hogy lelkünkben ne legyen sok seb, sem kapcsolatainkat ne mérgezze a harag, akarjunk megbocsátani. Mindazonáltal, hogy én akarok megbocsátani, kell a jó Isten segítsége is. Ne a magam erejében bízzam csupán, hanem kérjem Isten kegyelmét is a megbocsátáshoz. Itt nálunk, a mélykúti egyházközségben 2012-ben született egy imafüzet, melyet mind a mai napig használunk, és ebben egy nagyon sokmindenre kiterjedő megbocsátó ima található. Ezt az imát alkalmazva sokmindenre fény derül a Szentlélek Isten segítségével, hogy kiknek is kell megbocsátanunk, hogy ne mérgesedjen tovább a szívünk és kapcsolataink is tisztuljanak.

A megbocsátás nem jelenti a következőket: „Nem történt semmi”, „Nem keletkezett károm”, „A másiknak van igaza, és helyeslem, amit tett”, „Elfelejtem, mintha szenilis, feledékeny lennék”. A megbocsátó ember nem titkolja fájdalmát, de kész rá, hogy elengedje a haragot a másikkal szemben. Pintér Béla kortárs zeneszerzőnk énekli:

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj.

Hagyni kell, hadd vigye a szél!

Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más.

Mielőtt megjegyezhetnéd.

És oda kell menni, megölelni,

Akkor is, ha nem te vagy a hibás!

Odamenni, esélyt adni,

Elengedni minden tartozást!

Hogyan tudnál tovább lépni,

Amibe’ hittél, az már nem a tiéd

Hogy lehetne bekötözni

Azt a sebet, ami szíveden ég.

Hagyni kell, hadd vigye a szél!

Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más.

Mielőtt megjegyezhetnéd.

Segítsen bennünket a hatalmas és mindenható Isten, hogy ezzel a lelkülettel tudjunk egymásnak megbocsátani!

A bántalmakat békével tűrni

Akárcsak a többi irgalmassági cselekedetnél, itt is Krisztus Urunk szép tanítása és példája áll előttünk. Ő ahol ellenségeskedéssel, bántalmazással találkozott, sőt még halála körülményei közepette is, békével tűrte a bántalmakat. A farizeusok áskálódásait, Júdás árulását, a főpapok megvetését, Péter tagadását, a katonák korbácsolását, a szögeket kezébe és lábába beleütő katona szívtelenségét is békével tűrte. Milyen békével? Isten békéjével. Azt mondta apostolainak, melyet sok szentmisében is idézünk: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek”. Miért? Jézus békéje nem olyan béke, mint a világ békéje? Nem, nem olyan. Jézus amikor a békéről beszélt, akkor nem csupán a háborúmentességet, nem az erőszakmentességet, a békében egymás mellett élést állította csupán, hanem ennél sokkal többet. Azt a békét, melyet Istennel együtt lehet csak megtapasztalni. Nyilvánvaló, hogy Jézusnak sem volt könnyű elfogadni mások bántását. De mivel Istennel, az Atyával volt, ezért tudta legyőzni a békétlenség kísértését is. Istennel pedig a rendszeres és kitartó imádáság által tudunk az igazi békére szert tenni.

Mi, egyszerű emberek, hogyan tudunk Jézushoz, a tökéletes emberhez hasonlóan győzedelmeskedni a békétlenség felett? Csak Istennel együtt. Gyermekkoromban, amikor igent mondtam Istennek a papi pályára való meghívására, arra gondoltam, hogy a következő jelmondatot választom majd a Szentírásból: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?!” Sokszor imádkozom most is ezért a gyermeki bizalomért, hogy minden békétlen helyzetben így tudjak Istenben lenni, és tőle békét, megnyugvást kapni. amikor 2010-ben Budapesten menetem második nekirugaszkodásra letenni a jogosítványhoz szükséges forgalmi vizsgát, útközben nagyon sokszor elimádkoztam a következő szentírási idézetet: „A békesség Istene szenteljen meg benneteket” – és amikor arra került a sor, hogy vezessek, kellő békében, nyugodtan, higgadtan tudtam letenni a vizsgát.

Volt pápánk, XVI. Benedek mondja a hittel kapcsolatban, hogy egy jégtáblához hasonlít, melyen mi állunk, és amely egy vihartól hánykódó tengeren lebeg. Istenbe vetett bizalmunk képes rá, hogy bár háborog körülöttünk, alattunk a tenger, a világ attól mi még békében tudjunk lenni, lelki békében. Assisi Szent Ferenc imádkozza:

Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,

Amit lehet, és adj bölcsességet,

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,

hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,

hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,

hogy összekössek, ahol széthúzás van,

hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,

hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,

hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,

nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,

nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,

nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,

aki elveszíti magát, az talál,

aki megbocsát, annak megbocsátanak,

aki meghal, az fölébred az örök életre.

Amen.